Ki ne ismerné - ki ne szeretné - Emir Kusturicát. A rendezőt, aki a balkáni állapot tragikumát is, komikumát is egyszerre láttatja filmjeiben. Felejthetetlen poénokat, szállóigévé vált mondatokat, nemzetek - nemzetiségek - jellemző vonásait magába sűrítő karaktereket álmodik filmvászonra, álmot lát és olykor álmot, csodát láttat velünk. Mint az Arizónai álmodozók című filmben... a magasba repít, hogy aztán a mélybe taszítson.
A megannyi előadó közül talán leghűségesebb társa Goran Bregovics, aki a néma álmok alá muzsikát komponál. A mai dal mintha nem is evilágból való volna... egy ima, mert az a fájdalom és hála, amit az ember szabad beszélgetésekben nem képes szavakba önteni, az ima kötött sorai mögött kimondatlanul meghúzódva eljuthat lélektől lélekig.
(Hú de baromi giccses vagyok! Van amiről nem érdemes fecsegni)
Amint látjátok, ma a zene mellé mellékeltem egy rövid részletet a fent említett filmből. Így talán egyértelmű, miért ömlengek annyit Kusturicáról és az álmokról... A minőségért elnézést kérek, örökös időhiányban szenvedek :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.