Egy fekete férfi, aki mindenáron fehér kisfiú akar lenni... mondja mindenki mikor Michael Jackson kerül szóba. Micsoda kálváriát kell annak az embernek saját álmai miatt kiállnia. Meghurcolták az emberek, a bíróságok, a sajtó. Pedig csak a vágyait követi, mint egy gyermek, aki soha nem is szeretett volna felnőni. Egy végtelenül tehetséges gyermek, aki összeroppan a teher alatt. Lépten nyomon kifigurázzuk mégis több generáció képes utánozni a mozgását, vagy jellegzetes sikolyait. Egyetlen zenés-táncos szórakozóhelyen sem múlik el este nélküle. Millióan másolják zenei alapjait, vagy gazdagodnak meg egyszerűen abból, hogy "feldolgozzák" vagy paródiát készítenek róla. Ezrek próbáltak hasonlítani rá, rosszízű legendák keringtek arról, hogy nem is ő, hanem hasonmásai jelennek meg koncertjein. Forradalmiak és maradandóak voltak a videoklippjei.
Hosszú évek óta senki sem foglalkozik azzal, mit tett le ez a gyermek az asztalra, csak a ballépéseit lesik árgus szemmel a botrányra éhes újságírók. Az egyetlen amit képtelen vagyok megbocsátani neki, a túl rövid szárú nadrád világos zoknival.

Nekem Jacko az marad, akinek a kitűzőjét általánosban a farmer dzsekimen hordtam, akinek a koncertjei és videói VHS-en keringtek a szüleink között. Aki villámgyors térdgyakorlat után megperdül saját tengelye körül (mennyit gyakoroltam), majd bal lábát kifeszítve, övébe markolva (előrelátóan) arcába tolja kalapját...

Szóljon ez a dal most George-nak! Remélem nélkülözni tudjátok a diszkográfiát :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.