Ma igyekszem szűkszavú maradni. Egyrészt mert a Quimby-t úgy hiszem - nagyon melegen remélem - senkinek sem kell bemutatni. Másrészt mert félek elszalad velem a ló, ha nosztalgiázni kezdek. De azért csak vágjunk bele!

 

Lehettem vagy 15 éves, mikor a Kispál előzenekaraként, az Almássy téren láttam először a bandát fellépni. Szégyen, nem szégyen, rájuk jobban emlékszem. A hirtelen trónfosztást nem követte újabb. Ha valaki megkérdezi milyen zenét szeretek, a sort mindig a Quimby-vel nyitom. A szavaik átszövik az emlékeim; használom őket. Visszaélek velük. Péntek éjjel egyedül hazafelé kóvályogva is az jár a fejemben, "ma éjjel semmi sem olyan...". Rápillantok a lánybuli maradékaként körmömre száradt vörös lakkra és már dúdolom: "legyen vörös"... A (társas) magányon kívül szinte csak a Quimby állandó az életemben. Persze azért nem ilyen drámai a helyzet, csak épp a hangulatom az.

 

A mai dalt NyT ajánlotta! Aki szintén zenész :) Nem fűzött hozzá kommentet (talán más megteszi helyette), de szívderítőbbet nehezen találtam volna hétfő reggelre! Majd a forgószél elviszi a vihart.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.